– Annyira sajnálom, Lien.
Egész testemben megremegek, miközben
végigsimít arcomon, s a fülem mögé tűr egy rakoncátlan fekete tincset. Kezeimet
még szorosabban fonom a horzsolásoktól foltos lábaim körül, ahogyan közelebb
csusszan hozzám az ágyon. Undorodom az érintéseitől és attól, ahogyan közeledni
próbál felém, mégsem szólok semmit. Nem azért, mert képtelen lennék bármit is
mondani, vagy mert attól félnék, hogy elbőgöm magamat előtte; egyszerűen nem
vesz rá a lélek sem, hogy én ennek az alaknak bármit is mondjak. Nincs
mondandóm számára többé.
A szobát megvilágítja a reggeli napfény,
és csak most veszem észre, hogy a lepedő véres alattunk. Néhány csepp
mindössze, és az is alvadt már, de már ennyi is elég nekem ahhoz hogy elkapjon
a hányinger, és inkább elfordítsam a fejemet az ellenkező irányba.
– Annyira undorodsz tőlem, hogy már el is
fordulsz? – hallom a hangján, hogy mosolyog. Nem gúnyosan, hanem
sokkal inkább... nem is tudom, keserűen? Ezt nem tudom mire
vélni. – Megértem. De akkor te is értsd meg, hogy mindent okkal
teszek. Mindent.
Összeszorítom az ajkaimat, eszem ágában
sincs felelni, vagy egyáltalán a szemébe nézni. Mindent okkal
teszek? Ha ezzel az egész közhelyes maszlaggal azt akarja elérni, hogy
dühös legyek, akkor jó úton halad, mert tényleg az vagyok. Hogy képes valaki ennyire...
őszintén hazudni?
– Nézz rám – simítja meg
jéghideg kezeivel két oldalt az arcomat, hogy aztán maga felé fordíthassa azt.
Nem ellenkezek, mert tudom, hogy máskülönben felpofozna. – Nézz a
szemembe. Nem akarod, hogy újra bántsalak, ugye?
Bár gyengéden fog, nem görcsösen vagy
erőszakosan, mégsem tudok kibékülni ezzel a helyzettel. Egyszerűen feszélyez,
ahogyan engem fürkész, miközben a válaszomra vár. Olyan érzés, mintha belelátna
a lelkembe és bár így is meztelen vagyok, az a fajta meztelenség egészen más,
amit most érzek. Mintha nem lennének titkaim előtte, sőt, előre tudná, mit
fogok felelni – bár, valószínűleg így is van. Túl egyszerű és kiismerhető
vagyok ahhoz, hogy meglepetéseket okozzak számára, vagyis, jobban mondva ő így
gondolja.
Egy picit megszorítja az arcomat, amivel
sikerül kizökkentenie a gondolataimból. Homlokát az enyémnek dönti, s bár
szívesen tenném, nem engedi, hogy elhúzódjak tőle.
– Nem kell így lennie, ha nem
szeretnéd – forró lehelete lecsapódik az arcomon, ahogyan
halkan mormogja a szavakat. – Csak ígérd meg nekem, hogy
szófogadó leszel, én pedig cserébe megígérem, hogy ezentúl visszafogom
magamat. Mit szólsz?
Szinte látom az izgatott csillogást a
szemeiben, miközben a válaszomat várja; mintha tényleg számítana bármit is, hogy
mit gondolok, és képes lenne akár változni is, csak azért, hogy nekem jó
legyen. Persze jól tudom, hogy ez nem így van, hiszen annyiszor átestünk már
ezen – a balhékon, aztán az azt követő kiengeszteléseken
és könyörgéseken. Több száz üres, hazug szón, amikhez végül esze ágában
sem volt tartani magát. Most mégis olyan őszintének tűnik, mint talán még sosem
azelőtt. Talán a tegnapi
észhez térítette?
Ujjaimat erőtlenül kulcsolom az arcomat
fogó kezei köré, hogy lefejtsem magamról, ajkaim szólásra nyílnak, hang azonban
sehogy sem jön ki a torkomon. Ezt a hallgatagságot Cheung valószínűleg
bátorításnak veszi, a következő pillanatban ugyanis lehunyja szemeit, s lustán,
mégis lelkesen birtokba veszi ajkaimat. Jóllehet, múlt éjjel még dühében
harapdált véresre, most azonban úgy csókol, mint aki egész életében erre a
pillanatra várt, s most ki akar élvezni minden egyes másodpercet.
Egyik keze lassan lesiklik a nyakamra, úgy
mélyíti a csókot. Én pedig szó nélkül hagyom neki. Bár nehéz bevallanom,
de nem fordul meg a fejemben, hogy ellenkezzek; hiszen olyan jól esnek abban a
pillanatban a kedves szavak és érintések azután a sok mocsok után, amit tőle
kaptam.
Most nem vág pofákat, nem tesz lekezelő megjegyzéseket, nem üt meg. Ez pedig még ha rövid időre is, de szinte elvakít.
Olyan leszek, mint egy tapasztalan kislány, akit olyan könnyen lehet
elcsábítani akár néhány kedves szóval is, mint felemelni egy pehelysúlyú
tollat. A felismerés azonban, hogy képes vagyok már megint örülni
és hálásnak lenni az odadobott morzsának Cheung kedvességéből, megállásra
késztet.
Fejemet elfordítom, kezeimet pedig csupasz
mellkasára simítom, hogy egy határozott mozdulattal eltolhassam magamtól.
Először nem hagyja magát, tovább próbálkozik, de amint észreveszi, hogy nem
vagyok vevő a csókjaira, szótlanul elhúzódik tőlem. Lihegve néz rám, látom
szemében az értetlenséget és a csalódottságot. Látszik rajta, hogy arra
számított, megint hagyni fogom magamat. Megértem, hiszen eddig buta és naiv
módon mindent elnéztem neki, még a legvisszataszítóbb dolgokat is, és hagytam,
hogy kiengeszteljen, kedveskedjen – most miért tennék másképp?
–
Kérlek – sóhajtom. – Ne csináljuk ezt... belefáradtam már a
játékaidba.
Látom rajta, hogy egy pillanatra
összezavarodik, aztán, mintha mi sem történt volna, elmosolyodik, arca pedig
újra kedves, és megértő lesz. Azonban hiába az álarc, én még így is csak a
kifejezéstelenséget, ürességet, és az undort látom rajta.
– Nem értem, miről beszélsz, Lien. Miféle
játékról van szó? – mosolya még szélesebb lesz, ahogyan törődően
végigsimít a fejemen, mintha holmi kislány lennék. – Nem verted be tegnap
este?
Állkapcsom megfeszül, ahogyan
összeszorítom a fogaimat idegességemben. Bosszúsan söpröm le a kezét magamról,
bele sem gondolva abba, hogy ezzel talán felidegesítem őt.
– Hagyj békén.
Megpróbálok felállni az ágyról, de ő a
kezem után nyúl, és visszahúz. Feszülten kapom felé a tekintetemet, igyekszem
szabadulni a szorításából, hogy elhagyhassam a szobát, de nem hagyja. Esélyem
sincs ellene, sokkal erősebb nálam. Ha most lenne egy kis eszem, nem erőlködnék
tovább és bocsánatot kérnék a kirohanásomért, de a düh elveszi a maradék
sütnivalómat is.
Minden olyan gyorsan történik. Az egyik
pillanatban még megpróbálok felállni, és kirántani a karomat ujjai közül, a
másikban pedig már arcán csattan a kezem.
A düh azonnal elszáll belőlem, szívem
pedig olyan erősen kezd el verni, hogy muszáj a mellkasomra tapasztanom a
kezemet, mielőtt még kiesne a helyéről. Nem ütöttem meg erősen, csak épp
annyira, hogy kicsit kipiruljon az arca, de ahogyan felém fordítja a fejét,
látom rajta, hogy már ez is elég volt. Feldühítettem.
Reflexből vág pofon, olyan erővel, hogy
attól félek, a fejem menten leesik a helyéről. Bizsereg a bőröm az ütés helyén,
és biztos vagyok benne, hogy sikerült felsértenie a számat, mégsem adom meg
neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. A sokk sokkal nagyobb bennem ahhoz, hogy
csak úgy elbőgjem magamat.
– Nézd meg, mit csináltál! – üvölt
rám olyan hangosan, hogy a falak is beleremegnek. Homlokán és nyakán
kidudorodnak az erek, ahogyan nyomdafestéket nem tűrő módon szidni kezd. -
Tiszta vér lesz minden. Faszomat már!
Csak most veszem észre, hogy számból
szivárog a vér. Cheung felpattan az ágyról és szó nélkül kirohan a szobából.
Tétlenül fordulok a bejárat felé, kezeimmel megpróbálva letörölni a vért az
államról, ami már az ágyneműre és a mellkasomra is ráfolyt. Már kezdek
belenyugodni a ténybe, hogy egyedül maradtam, amikor hirtelen kivágódik az ajtó.
Cheung továbbra is feldúlt, arca bal
oldalán pedig egy halványvörös folt árulkodik a tettemről. Nem is tudom, büszke
vagyok-e arra, hogy megütöttem. Még sosem emeltem rá kezet, nem volt hozzá
merszem, mert úgy gondoltam, csak még inkább pokollá tenné az itteni életemet,
ha erőszakoskodnék vele. De a tegnapi óta úgy gondolom, nincs többé
vesztenivalóm. Nem állítom, hogy nem félek tőle, hiszen ha kell, százszor is
megbüntet egy nap, de az, hogy megmertem ütni, büszkévé tesz. A büszkeség pedig
jelen pillanatban még a fájdalmat és a félelmet is elnyomja bennem.
– Himiko asszony hazaért – ül le
mellém az ágyra, s mint egy gondos férj, lefertőtleníti a sebemet. – Ha
megkérdezi, mi történt, azt válaszolod, hogy elestél.
Himiko asszony a mi házvezetőnőnk.
Jóllehet, Cheung mindenkinek azt mondja, azért nem dolgozom, mert rám a házban
van szükség, az igazság azonban az, hogy a főzésen kívül szinte mindent Himiko
asszony csinál itthon. Akkor jött hozzánk, amikor az esküvő után ide
költöztünk, lassan több, mint két éve. A hétvégéket otthon tölti, és
gyakran kap szabadnapokat, a jelenlétében pedig Cheung mindig gyengéden és
törődően viselkedik, így valószínű, hogy sejtése sincs, milyen ember is
valójában. Számtalanszor kellett már megjátszanom előtte magamat Cheung kérése,
nehogy gyanút fogjon. Naiv egy nő, azt kell hogy mondjam, ha képes volt bedőlni
a szörnyű színészi képességeimnek.
– Érted?
– Értem.
Megsimogatja az ütés helyét, mire
felszisszenek. Erre csak elmosolyodik, majd fogja magát, és összecsípi a bőrt
azon a helyen. Eltorzult arccal kapok a kezéhez, mire még erősebben szorít meg.
– Csoda, hogy fogaid maradtak. Még egyszer
hozzám mersz érni – mutat szabad kezének mutatóujjával az arcának
azon részére, ahol megütöttem. –, és még azt is megbánod, hogy egyáltalán
megszülettél.
Összehúzott szemekkel figyelem arrogáns
képét. Úgy beszél, mintha ő lenne az atyaúristen, akihez nem lehet hozzáérni
olyan kis senkiknek, mint amilyen én vagyok. Nevetségesnek tartom
már a gondolatot is, hogy egy olyasvalaki, mint Cheung, képes legyen ezt
gondolni magáról.
– Hé... hé! Nem meg mondtam ezerszer, hogy
nem nézhetsz a szemembe? – szól rám, miután észreveszi, hogy őt
nézem. – Buta kis liba. Ki vagy te, hogy engem bámulj?
Hm?
Szó nélkül sütöm le a szemeimet. Szívem
szerint addig bámulnám, amíg kedvem tartja – nem azért, mert olyan szép
látványnak tartom, sokkal inkább azért, hogy bebizonyítsam, nem sikerült
megtörnie engem –, de még nem állok készen rá. Szinte azonnal lerína a
tekintetemből, hogy félek tőle, ami csak még inkább megerősítené őt abban, hogy
birtokol engem.
– Öltözz fel, addig szólok Himiko
asszonynak, hogy készítse elő a reggelit.
Hümmögök egyet, és megvárom, míg Cheung
elhagyja a szobát, majd nagy nehezen fogom magam, és kikászálódom az ágyból.
Sajognak a végtagjaim, s az egyetlen dolog, amire normál esetben képes lennék
az a pihenés – én mégis a ruhásszekrényhez lépek, kihúzok belőle egy
fodros felsőt és egy fekete nadrágot, majd felöltözök – férjem parancsára –,
mint egy szófogadó feleség.
Két éve ilyenkor egy ilyen pofozkodós,
üvöltözős, megalázós balhé után végigsírtam az egyedül töltött perceket. Talán
ez lehet az oka, amiért már nincsenek többé könnyeim, amiket most ki tudnék
sírni. Beletörődtem a
helyzetbe. Már nincs miért szomorkodnom.
*
– Asszonyom! – hajol meg előttem a
megterített asztal mellett álló alacsony, körülbelül negyvenes évei közepén
járó nő. Frissen vasalt, térdig érő szoknyája most is makulátlan, öltözete
visszafogott, arca ragyog. Viszonozom a gesztust, majd lerogyok a székre.
– Hogy telt a szüleinél töltött látogatás?
Kipihente magát? Ugye, javult az édesanyja állapota? – kérdezem tőle
udvariasan, erőltetett mosollyal az arcomon, miközben Cheungra várok. Addig nem
kezdhetek el enni, amíg asztalhoz nem ül, és engedélyt nem ad rá.
– Remekül, és igen – bólint
egyet mosolyogva. – Hajnalban érkeztem vissza. Remélem, nem ébresztettem
fel magukat...
Megrázom a fejemet. Addigra valószínűleg
aludtunk. Illetve, Cheung aludt. Én képtelen voltam rá a fájdalomtól – de ezt
nem teszem szóvá.
- Himiko asszony – szólok halkan. – Le
tudná cserélni a lepedőt még ma reggel a hálószobánkban? Illetve, egy kis
takarítás sem ártana. Nem gond?
Látom, hogy a nő a mellkasomat
szuggerálja. Eleinte azt hiszem, hogy kilóg a melltartópántom, vagy túl
kivágott a póló, és ez zavarja őt. Csak pár másodperccel később világosodok
meg, hogy mit is néz olyan nagy érdeklődéssel – de addigra már késő, hogy
eltakarjam.
– Történt valami, Lien? – kérdezi
gyanúsan, látszólag figyelmen kívül hagyva a kérésemet. – Olyan sápadt az arca,
és a mellkasa... és a szája... mi történt a szájával?
Reflexszerűen takarom el a mellkasomra
folyt alvadt vér nyomait, jobb híján a kezeimmel. A levegőben tapintható a
feszültség, nem akarom, hogy Himiko asszony gyanút fogjon, ezért megpróbálom
bevetni a Cheungtól tanult legfontosabb dolgot – a hazudást.
– Az égvilágon semmi! Csak elestem –
mosolygok végül rá. – Tudja, milyen ügyetlen vagyok. Tegnap este kicsit sokat
ittam, tudja, itt voltak nálunk a szüleim. Szóval, sokat ittam, és véletlenül
leestem az emeletről. Cheung azonnal ágyba vitt, hogy pihenjek, és nem volt idő
lemosni a vért. Az az igazság, hogy el is felejtkeztem róla...
Himiko asszony sóhajt egyet. Fogalmam
sincs, hogy ez megkönnyebbült, vagy lemondó sóhaj-e, de nem kérdezősködik
tovább, ami megnyugtat.
– Minden rendben van. Ne gondoljon semmi
rosszra, kérem.
- Ha csak ennyi az egész, akkor rendben
van. Kérem menjen el orvoshoz azért a biztonság kedvéért, még ma! Nehogy valami
gond legyen, amiről csak később szerez tudomást.
- Úgy lesz.
A nő mosolyogva meghajol, majd szó nélkül
elhagyja a helységet. Pár másodperccel később Cheung tűnik fel, a telefonjával
babrálva. Nem zavartatja magát, leül az asztalhoz anélkül hogy egyáltalán rám
nézne, miközben tovább nyomkodja a készüléket.
Megköszörülöm a torkomat – noha tudom,
hogy ez meglehetősen kockázatos a jelenlegi a helyzetemben –, mire felnéz rám.
– Ehetnénk? – kérdezem finoman,
tapintatosan, mégis kicsit türelmetlenül. Nem akarok olyan sok időt tölteni
vele egy asztalnál.
Nem üvölt rám, hogy ne türelmetlenkedjek,
de még fintorogni se fintorog. Csak hümmög egyet, majd a zsebébe süllyeszti a
mobilt.
– Miről beszélgettetek Himiko asszonnyal?
– kérdezi keményen, miközben teát tölt magának. – Láttam, hogy felsietett az
emeletre... egyenesen fel a szobánkba. Most hívja a rendőröket?
Hangja nyugodt és kimért, arcán gunyoros
mosoly bujkál, miközben kíváncsian fürkész engem. Kikerekedett szemekkel
pillantok fel rá. Ezt most
komolyan gondolja?
– Én... Cheung... csak megkértem, hogy takarítsa
ki a hálószobánkat – felelek őszintén, mégis kissé dadogva, mire mosolya
kiszélesedik. Biztos vagyok benne, hogy azt hiszi, hazudok neki, de minimum
mesterkedem valamiben.
– Legyen is így – kortyol a teájába végül,
mintegy lezárásképp. – Bízom benne, hogy nem vagy olyan buta, mint amilyennek
tűnsz.
Látom rajta, hogy nem vár választ, így
csak aprót bólintok, majd csendben nekikezdek a reggelimnek. Sokkal inkább
vagyok kimerült és fáradt, mintsem éhes, mégis magamba tuszkolok néhány falat
uborkasalátát és rizst. Az utóbbi időben eléggé lefogytam, még a szüleim is
megjegyezték, és már engem is kezd zavarni – ez az egyetlen indok, ami arra
késztet, hogy egyek.
– Az Újévet a szüleimnél fogjuk tölteni –
közli Cheung pár perc evéssel töltött csend után. – Szeretném, ha nem hoznál
rám megint szégyent.
– Mondtam már, hogy sajnálom, ami múltkor
történt – motyogom bűnbánóan, miután lenyeltem a számban lévő falatot.
– Remélem is! – vágja rá. – Ha nem viszem
el a balhét helyetted, anyám mindenki előtt felpofozott volna téged. Idén nem
foglak megvédeni, ha megint valami hülyeséget mondasz vagy csinálsz... ne is
álmodozz róla.
Őszintén? Fogalmam sincs, mivel sikerült
magamra haragítanom Cheung anyukáját a tavalyi előestén, ami arra sarkallta
volna, hogy pofon vágjon. Arra viszont emlékszem, hogy valóban Cheung volt az,
aki aztán elvitte helyettem a balhét. Ez volt talán az első és utolsó önzetlen
tette értem az elmúlt hosszú és gyötrelmes két év alatt, amit fel is tudok
idézni.
– Miért tetted? – kérdezem hirtelen, de
ezt szinte azonnal meg is bánom. Eddig se válaszolt, valahányszor erről
faggattam, sőt, csak még inkább felidegesítettem vele. Miért tenne most
másképp?
– Mert kurva jószívű vagyok, azért –
feleli teli szájjal. – Örülj neki inkább. Lehet, hogy a következő alkalommal is
megtettem volna, ha... nos, ha az a tegnapi, és a mai incidens nem történt
volna meg.
Nem tudom eldönteni, hogy ezt most azért
mondja, mert tényleg így gondolja, vagy azért, hogy bűntudatom legyen a tegnapi
és a mai tettem miatt. Így inkább nem szólok semmit, csak hümmögök egyet, hogy
jelezzem, felfogtam amit mondott.
A következő pillanatban már az előttem ülő
evőpálcikájának éles koppanására leszek figyelmes, ahogyan azt lecsapja az
asztalra. Ijedtem kapom fel a tekintetemet, az előbb ugyanis sikerült
elbambulnom.
– Nekem most be kell mennem az egyetemre –
törli meg a száját. – Estefele jövök. Ne csinálj semmi meggondolatlan dolgot
addig.
Aprót bólintok, miközben hagyom, hogy
megcsókoljon mint egy odaadó, kedves férj, majd a fülemhez hajoljon, és
belesúgja:
"Nehogy azt hidd, hogy ennek nem
lesznek következményei."
吴亦凡
– Megmondtam baszki, hogy nem jó ötlet az a tizedik
pohár baijiu!
Undorító, hányásszag terjeng a helységben, így jobbnak látom ha az
ablakhoz lépek és kitárom azt, még mielőtt megfulladnék a gyomorforgató bűztől.
Már vagy tíz perce rohadok a fürdőszobában, arra várva, hogy a legjobb barátom,
akivel fogalmam sincs, hogy miért állok még szóba, kihányja a reggelijét is.
Mindig elmondom neki, hogy ne igyon túl sokat, csak annyit, hogy
jó kedve legyen, mert a csajok nem szeretik, ha valakinek olyan elviselhetetlen
a lehelete, hogy tíz méteres körzetben megmaradni sem lehet mellette, de sosem
hallgat rám. Pedig ő az idősebb, felelősségteljesnek kéne lennie, nem?
Arról nem is beszélve, hogy kocsival jött, ami azt jelenti, hogy ma is én
fuvarozom őt haza...
Fogalmam sincs, kinek a házában vagyunk éppen, azt viszont tudom,
hogy a fürdőszoba koszos és penészes, a földszinten lévő hangfalakból pedig egész
este szar amerikai számokat üvöltettek. Minseok vett rá, hogy eljöjjek (mint
mindig), de úgy tűnik csak azért, hogy legyen, aki hazavigye és vigyázzon rá,
míg nincs magánál.
– Yifan – könyököl az ülőkére vigyorogva Minseok,
félig felém fordulva. Ezt nem tartom valami jó ötletnek, hiszen eddig
sikerült megúsznunk, hogy a padló hányásmentes legyen, de ha továbbra is ilyen
pozícióban marad, előbb-utóbb hozhatom a felmosórongyot. - Mondtam már, hogy
mennyire szeretlek?
– Jólvan, én is szeretlek – felelem undorodva,
ahogyan közelebb merészkedem hozzá. Látom rajta, hogy nemsokára jön a
következő adag, így a hajánál fogva újból a WC csésze felé fordítom a fejét.
– Nem, én ezt most komolyan mondom! – erőlködik
továbbra is, hogy felém fordítsa a fejét, de nem hagyom neki. - Olyan
kedves vagy, és törődő, és...
Újabb adag hányás. Csak most tűnik fel, hogy ennek nem csak a
szaga, de még a hangja is undorító.
– Vissza kell mennem ahhoz a csajhoz - motyogja erőtlenül,
miközben letörli a nyálat a szája sarkából. - Ahhoz a szőkéhez. Vár rám!
– Akivel beszélgettél? – bár tudom, kiről van szó,
azért rákérdezek. Ő volt az egyedüli, aki képes volt szóba állni ezzel a szerencsétlennel
még ilyen állapotában is. – Elment, miután lehánytad a ruháját.
– Aish - sóhajt egyet csalódottan, mintha az élete múlt volna
azon, hogy sikerül-e megdugnia azt a csajt ma este. – Az a ribanc...
pedig még piát is hoztam neki! Hálátlan.
Én is hálátlan lennék, ha valaki leokádna...
Fintorogva figyelem, ahogyan Minseok feje erőtlenül előrecsuklik,
olyannyira, hogy egészen belelóg a WC csészébe. Nem ez az első alkalom, hogy
így látom, de most valamiért az átlagnál is jobban megsajnálom. Ez a baj velem, mindig másokkal
foglalkozom magam helyett. Éjjel egy órára haza kéne érnem, különben apám
többet el sem enged máshová az egyetemen kívül ebben a szemeszterben. És
bár már rég elmúlt éjfél, én még mindig itt hánytatom a barátomat egy
ismeretlen tag koszos fürdőszobájában. Ha most elindulnék, sétálva még időben
hazaérnék, akkor viszont itt kéne hagynom Minseok-ot. Az meg ki tudja, mit
csinálna itt egyedül – még azt is kinézném belőle, hogy miután sikerült
annyira kijózanodnia, hogy lábra tudjon állni, fogná magát és félrészegen a
volán mögé ülne. Az ittlévők pedig annyira leszarják, hogy talán még hagynák
is, hogy a falnak hajtson, vagy bánom is én, elüssön valakit.
– Te - ütögetem meg a fejét végül, hosszas gondolkozás után,
hogy figyeljen oda rám. – A lakótársaid otthon vannak?
Nem veszi fel...
– Biztos alszik - sóhajtom, majd elteszem a zsebembe a
készüléket.
Már a gondolattól is hányingerem támad, hogy egyáltalán hozzáérjek
ilyen állapotban, most mégis azon kapom magamat, hogy lábra állítom, egyik
kezét átvetem a vállamon, és elindulok vele kifele, egyenesen a kocsijáig, hogy
hazavigyem.
*
Hiába csöngetek, senki nem nyitja ki az ajtót. Két opció van: vagy
megölték a srácot, vagy nincs itthon, és vélhetően annyira taccsra van vágva
(lévén szombat este van), hogy a telefont sem képes felvenni. Remélem, hogy az
utóbbi, különben fix, hogy ma éjjel nem érek haza.
Leültetem Minseokot a földre, és gyorsan végigkutatom minden egyes
zsebét – még azokon a helyeken is, ahol nem szívesen
teszem –. Végül a farzsebében találom meg a keresett kulcscsomót,
s miután felkapartam őt a hideg padlóról, kinyitom az ajtót.
Ahogyan sejtettem: a levegő áporodott, a redőny valószínűleg egész
nap le volt húzva, szinte meg lehet fulladni. A padlóra pólók és
melegítőnadrágok vannak dobálva, a szoba egyik sarkában egy halom japán
pornóújság van néhány piszkos fehérneműkkel befedve.
– Ilyeneket még mindig árulnak? – gondolkozom
magamban hangosan, miközben lefektetem Minseokot az ágyába, hogy aztán
megszabadítsam a hányásfoltos ruháitól. Úgy horkol, mint egy medve, arcán
levakarhatatlan vigyor ül, még így, alvás közben is. Kurvára remélem, hogy boldog vagy,
megint miattad lesz balhé otthon, motyogom magamban. Nincs bennem harag,
mert bár be vagyok szarva, hogy mit kapok majd a szüleimtől, amiért megint
későn értem haza, mégis csak szívesebben maradnék itt, ezzel az alkoholista
barommal, aki olyan hangosan hangosan horkol, hogy azzal versenyt tudna nyerni
(ha egyáltalán létezne ilyen verseny), mint hogy otthon legyek.
Finoman fogalmazok: szar otthon lenni. Nem úgy szar, hogy
szarul élünk, nincs mit enni, hanem úgy szar, hogy szar a hangulat, nulla
összetartás, megy veszekedés egyfolytában. Azt hiszik, pénzzel meg tudják venni
a szeretetemet, és hogyha mindent a seggem alá tesznek, akkor már nem is lehet
semmi szavam a családban.
Hiszen mindent megkapok, nincs okom a panaszra. Cserébe, amiért
mindent megkapok, úgy kezelnek mint egy tizenkét évest. Nem maradhatok ki
sokáig otthon – holott már húsz is elmúltam –, nem vihetek haza
szinte senkit (kivéve persze, ha az egy nő, aki nem prostituált, ha pedig nem
prostituált, akkor feleségjelölt). Na, ezért akarok inkább itt
maradni. Minseok legfeljebb átölel alvás közben, mert azt hiszi, az
álmában lévő csaj én vagyok, de legalább nem baszogat egyfolytában, ahogyan
otthon teszik.
De tudom, hogy ez nem így megy. Ma is haza kell mennem. Nagyot sóhajtok.
Bedobom Minseok koszos ruháit a szennyesbe, rendet teszek a szobában, berakom a
pornóújságokat a fiú ágya mellett lévő éjjeliszekrény egyik fiókjába, majd
halkan elhagyom a szobát. És
már előre felkészítem magamat arra, ami majd otthon fog várni...
Egy tökéletes ragadozó, egy tökéletes áldozat - aki bár nagyrészt beletörődött a sorsába, mégis van ereje ellenkezni -, és egy tökéletes megmentőjelölt tökéletlen háttérrel... Nagyon tetszik, és a belefektetett munka is jól látszik rajta. :-)
VálaszTörlésÖrülök, hogy folytattad, és remélem, nem hagy alább a lendület, mert nagyon izgalmasnak ígérkezik a történet. :-)
Köszi, nagyon feldobtad most a napomat ezzel :D Kicsit féltem, hogy tetszeni fog-e, nem lesz-e csalódás, de akkor megnyugodtam. :)
TörlésEgyszerűen imádom a blogot, a történetet, ahogyan írsz, mindent! Nagyon várom a következő részt. Remélem nem gond, hogy ennyit írtam, nem tudom más szavakba önteni, egyszerűen csak annyit tudok mondani, hogy: Perfect. Fel is iratkoztam :)
VálaszTörlésKöszönöööm! =) Igyekszik az ember, bár én azért látom a hibákat a történetben, azért örülök, hogy tetszik. :D
Törlés