1. fejezet

Felesleges

- Kapkodd már magad! – rivall rám szemrehányóan Wan Cheung. – Azt akarod, hogy a szüleid üres asztalhoz üljenek le?

A pultra támaszkodik, és onnan figyeli, ahogyan feldarabolom, majd a serpenyőbe dobálom a hagymát. Úgy fürkészi mozdulataimat, hogy akaratlanul is attól félek, bármelyik pillanatban belém köthet vagy megdorgálhat, amiért valamit helytelenül vagy túl lassan csinálok. Már nem mintha ő jobb lenne nálam bármiben is (legfeljebb a kegyetlenségben meg a hazudozásban), de mivel ő a férfi a háznál, sajnos kénytelen vagyok eltűrni, hogy úgy bánik velem, akár egy kutyával. Furcsa, hogy egész életemben arra neveltek, hogy jó feleség legyek, tudok főzni, mosni, nem híztam még meg, adok magamra, ő viszont még ennek ellenére is elégedetlen. Csak tudnám, hogy akkor mégis mit keresek itt mellette…

- Megtennéd, hogy nem bámulsz annyira? – kérdezem higgadt hangnemben, miközben letörlöm a pultot, amin éppen támaszkodik, arra sem véve a fáradtságot, hogy egyáltalán ránézzek. Bár nem szereti, ha a szemébe nézek (azt mondja, nem vagyok méltó rá), az határozottan idegesíti, ha semmibe veszem őt pillantásaimmal, s ha máshogy nem is, ezzel legalább egy picit oda tudok neki pörkölni. – Zavar.

- Hogy mit mondtál? – nevet fel cinikusan, hajába túr, majd nagy levegőt vesz és folytatja. – Akkor és addig bámullak, ameddig akarlak. A feleségem vagy, tán elfelejtetted? Inkább örülj, hogy még téged nézlek és nem mást.

- Repesek – morgom magamnak, s gyorsan leveszem a serpenyőt a tűzről, még mielőtt odaégne a barnára pirult hagyma. Egy evőpálcika segítségével kiszedegetem egy szalvétával kibélelt tálba, hogy lecsöpögjön, s már indulnék is el a szekrényhez, amiben a tányérokat tároljuk, hogy megterítsek a vendégeknek, amikor Cheung hirtelen megragadja a copfomat és hosszú, fekete tincseimnél fogva visszaránt magához.

- Azt hiszem, rosszul hallottam az előbb – sziszegi bőszülten. Arcán most is ott virít azaz elviselhetetlen vicsor, aminek láttán mindig kiráz a hideg. Olyan ijesztő, és vészjósló. Csak akkor vigyorog így, ha valamivel nagyon felidegesítettem. – Egy valami mindig jusson eszedbe, amikor pimaszkodni próbálsz: ha a szüleid nem lennének tömve pénzzel, már rég kirúgtalak volna.

- Engedj el, te idióta, ez fáj! – szólok rá hisztérikusan, a pillanat hevében arra sincs elég lelkierőm, hogy értelmezzem az előbb elhangzott szavait. Erre enged a szorításából, de csak azért, hogy aztán újra megragadjon a tarkómnál fogva, és a konyhapultnak taszítson.

- Viselkedj normálisan, különben kénytelen leszlek megnevelni. Akár a szüleid előtt is – köpi oda a szavakat ingerülten, majd fújtatva elhagyja a helységet.

Nos, ő itt Wan Cheung, a szeretett férjem. Higgadtságáról és kedvességéről messze híres, ódákat zeng róla mindenki, aki valaha olyan szerencsésnek mondhatja magát, hogy megismerheti, vagy egyáltalán beszélgethet vele – furcsa, hogy én valahogy egészen máshogy látom a dolgokat vele kapcsolatban. Biztos velem van a baj…

*

- El sem hiszem, hogy most találkozunk először az esküvőtök óta – mosolyog apám derűsen, miközben kihalássza evőpálcikájával az utolsó darab szardíniát is a sós léből. – Hány éve is?

- Kettő – vágja rá anya.

- Milyen volt az afrikai út? – erőltetek magamra kíváncsi mosolyt, igyekezve másfelé elterelni a témát. Most nincs kedvem az esküvőnkről beszélgetni. – Két évig hallani sem lehetett rólatok, azt hittem már, hogy felfaltak titeket a krokodilok, vagy elraboltak titeket a bennszülöttek.

- Ó, hát nem sokon múlott! – nevet jóízűen a családfő.

- Na, igen – somolyog visszafogottan anyám. – De ez most nem lényeges! Veletek mi van? Emlékszem, a lagzin egyfolytában marakodtatok, mint két óvodás. Nyugtassatok meg, hogy…

- Minden rendben van! – szakítja félbe a nőt erényesen Cheung, majd lopva rám pillant, jelezvén, helyeseljek. Én persze nem tudok mit tenni, hiszen itt ül mellettem alig pár centire, semmi esélyem, hogy ellenszegüljek. És egyébként sem tenném, nincs merszem hozzá.

- Igen-igen! Cheung elég sokat ivott aznap este, ezért voltunk olyan ingerültek - rázom a fejemet rosszallóan, kiélvezve, hogy itt nem üthet vagy alázhat meg. – Szerencsére már leállt, de eléggé felbosszantott aznap este. Egy picit összekaptunk, de – sóhajtok fel drámaian. –, Most már helyrejött minden. Hál’ isten.

Szemrebbenés nélkül hazudok, s ahogyan látom a szüleim megkönnyebbült, és a mellettem ülő Cheung elégedett arcát, arra merek következtetni, hogy talán nem is olyan rosszul teszem ezt. Mindig is borzalmas hazudozó voltam, valahányszor arra kényszerültem, hogy füllentsek, mindig elárultam magamat idő előtt – vagy elnevettem a dolgot, vagy az orromat kezdtem el vakarni, ezzel gyakorlatilag egyértelművé téve, hogy egyetlen szavam sem igaz. Most azonban olyan egyszerűen ment az egész, már-már gyanúsan egyszerűen. Megnyugtató a tény, hogy ha mást nem is, azt legalább sikerült megtanulnom Cheungtól, hogy hogyan kell másoknak a szemébe hazudni.

- Apropó, dolgozol már valamit? – kérdezi tőlem az apám.

- Á, nem! – rázom meg a fejemet nemlegesen. – Cheung nem engedi. Azt mondja, rám itthon van szükség – azt már nem teszem hozzá, hogy tulajdonképpen miért is nem engedi, hogy elhagyjam a házat és dolgozzak. Nem mintha akkora hétpecsétes titok lenne, de anyáék még nem tudnak róla, hogy milyen ez a házasság valójában, és az sem elhanyagolható tényező, hogy az a vadállat, aki miatt már több mint két éve bezárva élek, éppen mellettem ül.

- És a… gyerek? – pillant körbe anyám a szobában, mintha csak arra várna, hogy valamelyik pillanatban előbukkan, és a nyakába ugrik „szerelmünk gyümölcse”. – Bevallom, egy kicsit csalódott vagyok most. Azt hittem, egy unoka fog engem itt várni, miután meglátogatunk titeket annyi idő után, de úgy tűnik, nem sietitek el a dolgokat. Ami nem baj! De nem ártana már gondolkodni azon az utódon. Mondjuk egy kisfiún!

- Hát, azaz igazság-

- Cheung sajnos képtelen teherbe ejteni, gondok vannak a spermájával – szakítom félbe megjátszott szomorúsággal hangomban a mellettem ülőt. Alapjáraton nem tenném, most viszont muszáj, még ha tudom is, hogy később ezért nagyon meg fog büntetni.  – Voltunk már orvosnál is, de egyelőre nem tudunk mit tenni az ügy érdekében.

- Ne hazu-

- Ó! – apám ajkai lapos „O” formálnak, mire hirtelen Cheung is elhallgat. Magamban ujjongok, amiért nem kérdez rá, hogy mégis mit takar az a bizonyos „probléma”, mert fogalmam sincs. Csak improvizáltam. – Hát, ez elég kényes téma.

- Na, igen – helyeselek lesütött szemekkel, s eközben érzem, ahogyan Cheung az asztal alatt teljes erejéből a combomba mar. Automatikusan felnyögök, a kezéhez kapok, és megpróbálom lefejteni magamról, de nem igen sikerül, sokkal erősebb nálam. Ujjai egészen elfehérednek, olyan erővel kínozza a lábamat, miközben nagy átéléssel bólogat anyám pár másodperccel elkezdett sztoriját hallgatva.

Hirtelen egy merész ötletem támad.

- Cheung – szólok oda neki határozottan, mire reflexszerűen elengedi a combomat, s kedvesen rám néz. Undorító, hogy milyen hihetően képes megjátszani magát… egy pillanatra még én is bedőlök neki, de aztán rájövök, hogy ez a barátságos, rokonszenves tekintet nem nekem, hanem a szüleimnek szól. El akarja velük hitetni, hogy szeret, és én vagyok számára a legfontosabb nő a világon. – Ki tudnál menni, megnézni, hogy be van-e zárva a kapu, és nem szökött ki a kutya?

- Micsoda? Pont most, amikor az anyukád egy ilyen érdekes és vicces történetet mesél? – kérdezi megjátszott csalódottsággal a hangjában. Legszívesebben ráordítanék, hogy igen, te marha, menjél csak szépen ki, de nem jön ki hang a torkomon. Nincs merszem, hogy ilyen illetlenül beszéljek vele.

- Hagyd csak, majd folytatom, ha visszajöttél, ne ezen múljon! – mosolyog anyám negédesen a férfira, mire az vonakodva és morogva bár, de elhagyja a szobát.

Megvárom, amíg kattan az ajtó, s férjem léptei is elhalkulnak, csak utána szólalok meg.

- Mondanom kell valamit - dőlök előre elhűlve, miután megbizonyosodtam arról, hogy Cheung valóban hallótávolságon kívülre került, és nem hallgatózik. Nagyot sóhajtok, még utoljára átgondolom a dolgot, majd folytatom. – Nagy bajban vagyok.

Ennyi. Elkezdtem. Most már nincs visszaút…

- Mit csináltál már megint? – vonja össze bozontos, ősz szemöldökét apám.

- Nem én csináltam! – vágom rá azonnal, már-már sértődötten. - Cheungról lenne szó – szinte suttogva ejtem ki a nevét, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban meghallhatja. – Ez az ember… romlott! Nem is értem, hogy éltem túl eddig ezt a két évet. Áldom az Istent, amiért jöttetek! Szabadítsatok meg tőle. Az sem érdekel, ha neki rendelik a házat és hajléktalan leszek… még az utca és a magány is jobb, mint ez!

- Vigyázz a szádra! – szól rám anyám felháborodva. Hangjában enyhe idegesség cseng, amit nem tudok hová tenni. – Mégis mi bajod van vele? Intelligens, jóképű, ráadásul tanárként dolgozik a város legerősebb egyetemén. Úgy érzem, egy kicsit telhetetlen vagy, Lien… ez a férfi egy főnyeremény! Hidd el, ha én mondom, nekem van szemem ehhez. Jobbat keresve sem találnál ebben a városban.

- Akkor keressetek nekem egy másikat, aki nem ebben a városban él! Bánom is én… - próbálom menteni a helyzetet, s már remeg a hangom, Cheung ugyanis bármelyik pillanatban visszajöhet. – Ez az ember egy pszichopata, hát nem látjátok? Vakok vagytok? Szerintetek nem furcsa, hogy mindenkivel olyan kedves és törődő? Csak a szerepét játssza. Én… képtelen vagyok egy házban élni vele. Kérlek, valahogy oldjátok meg, hogy ne kelljen… bármit megteszek!

Fáradt szemeim szegletében már megjelennek az első könnycseppek.

- Ez nem kívánságműsor, Lien. Nézz már rá! Szerinted tudna bárkinek is ártani? Pláne egy nőnek? Ne nevettess – legyint apám hitetlenül. – És egyébként is, nem te mondtad, hogy minden rendben van?

- Zsarol engem! – fakadok ki. – Az előbb is… az előbb is… az asztal alatt belém mart!

- Beléd mart? Ő? – nevet fel anyám. – Ezt te sem gondolhatod komolyan. Szerintem neked nagyon csúnyán megártott a szaké. Bár való igaz, sosem bírtad az alkoholt – húzza szórakozott mosolyra pirosra festett ajkait, majd teljesen hülyének nézve engem felmutatja a mutató, és hüvelykujját. – Hány ujjamat mutatom?

- Nem vagyok részeg! – csattanok fel hisztérikusan. Erre mindketten elhallgatnak, s ekkor már tudom, felesleges bármit is mondanom, ha belegebedek akkor sem fognak nekem hinni. Nehezemre esik feldolgozni azt a felettébb kényes és számomra szégyenteljes, információt, hogy a saját szüleim inkább fogják egy jóképű tanár pártját, mint az enyémet, a saját lányukét.

Bár, tulajdonképpen mire is számítottam? Én csak egy nő vagyok, akinek gyereket kell szülnie, addig, és azután pedig már kuss a neve, örüljön, hogy van hol laknia és kit körbeugrálnia.

- Miről maradtam le? – ül vissza az asztalhoz levakarhatatlan vigyorral az arcán Cheung. Érkezése hallatán azonnal hátradőlök a székemen, de addigra már tisztán látom, hogy ha nem is hallott mindent, tudja; kifecsegtem a dolgait.

Gyorsan letörlöm a könnyeket a szemem sarkából, és magamra erőltetek egy mosolyt.

- Semmiről.

*

- Máskor is szívesen látunk benneteket – mosolygok remegő hanggal anyáékra, akik még utoljára meghajolnak köszönésképp, majd elindulnak a kocsijukhoz a téli hidegben.

Hevesen dobogó szívvel figyelem, ahogyan Cheung monoton mozdulatokkal becsukja, majd kulcsra zárja a bejárati ajtót. Arcán eközben ott bujkál az a gunyoros mosoly, amitől a hányinger kerülget. Hogyan lehet egy ember egyszerre undorító, és jóképű? Gyomorforgató…

- Meg tudom magyarázni! – fakadok ki, miközben a falnak nyom. –  Anyáék nem tudhatják meg. Nem szeretném, hogy csalódjanak bennem, így is elég átok nekik hogy lánynak születtem… kérlek, értsd meg, muszáj volt hazudnom!

Szó nélkül megragadja a csuklómat, és teljes erővel a falnak vágja vékony karjaimat, hogy még véletlenül se tudjak kapálózni az akciója közben. Testével a falnak szorít, én pedig hiába kapkodom a levegőt, nem igazán jutok hozzá.

- Nem szeretem, hogyha figyelmen kívül hagyják a szavaimat – morogja. – Azt hitted, a te pártodat fogják majd fogni? Ugyan már, csak egy huszonéves kis fruska vagy, még magad sem tudod, hogy mit beszélsz. Inkább hálásnak kéne lenned azért, hogy elvettelek ahelyett, hogy próbálsz ellökni magadtól, valahányszor alkalmad adódik rá. Egy szavamba kerülne, és bármikor lecserélhetnélek egy szebb és okosabb nőre, aki nem pofázik vissza.

- Akkor miért nem teszed? – már-már idegesítően állom a tekintetét, ami úgy tűnik, nincs túlzottan ínyére, ugyanis ahelyett, hogy válaszolna, felmorranva így szól:

- Nem megmondtam, hogy nem nézhetsz a szemembe?

- Válaszolj! – hagyom figyelmen kívül kérdését, amit azonnal meg is bánok, tekintete ugyanis elsötétül, s arca is egyre torzabbá válik. Felidegesítettem.

- Mit mondtál?  – ujjai még szorosabbra fogják csuklómat. – Kettőnk közül én vagyok az egyedüli – hangsúlyozza ki az „egyedüli” szócskát, miközben alkaromnál fogva a falnak vág. Fejem hátravágódik a hirtelen mozdulatsortól. – az egyedüli, aki parancsolgathat. Hányszor kell még elmagyaráznom? Jesszus – mér végig hitetlenül, tekintetéről tisztán lerí a megvetés és a gúny. – Te nem változol, évről évre egyre butább vagy.

Szívem szerint felképelném, de minimum ágyékon rúgnám, testem azonban – bárhogy is erőlködöm, nem akar engedelmeskedni. Olyan érzésem van, mintha leláncoltak volna. Ez félig-meddig igaz is, ugyanis Cheung továbbra is vasmarokban tartja vékonyka kezeimet, arról nem is beszélve, hogy olyan szorosan szorít a falnak, hogy lehetetlen megmozdulnom.

-  Sokba fog ez neked kerülni – csóválja a fejét rosszallóan a férfi. – Ennyi mindent kiengesztelni egyetlen éjszaka alatt…

 Elfordítom a fejemet, egyszerűen képtelen vagyok tovább nézni az arcát, mert azonnal elkap a hányinger vagy a késztetés, hogy szemen köpjem. Az utóbbi nem is tűnik olyan rossz ötletnek, csakhogy van egy érzésem, ezt Cheung nem értékelné túl kedvesen, s ha mással nem is, egy gyönyörű fekete folttal mindenképpen megjutalmazna a szemem alatt. Ez pedig, hogy őszinte legyek, nem hiányzik jelenleg.

- Ez az, ne is nézz rám! – hallom a hangján, ahogyan vigyorog, miközben engem figyel. Elégedett magával, mint mindig. ­– Szóval?

-… szóval? – suttogom bizonytalanul, lesütött szemekkel.

- Bocsánatkérés?

Újból felnézek rá, ábrázatom értetlenséget sugároz. Ezt még ő sem gondolhatja komolyan… mi okom lenne pont tőle bocsánatot kérni egy apró hazugság miatt? Ő hányszor kért tőlem bocsánatot, valahányszor megütött vagy a lelkembe tiport?

- Nem hallom – vonja föl a szemöldökét kérdően, szinte belemászva az arcomba.

Nagyot sóhajtok.

- Sa… sajnálom – adom meg magamat dadogva, hiszen tudom, addig nem tágít, amíg valóban bocsánatot nem kérek tőle. Szinte már sírok, ami úgy látom, határozottan az ínyére van, vigyora ugyanis egyre szélesebbé, már-már groteszkké válik.

- És mit sajnálsz? – úgy beszél hozzám, mintha kiscsoportos óvodás lennék. Dühít, de nem tudok mit tenni ellene, túl kiszolgáltatott vagyok ahhoz, hogy lázongjak ellene. Csak még tovább rontanám vele a helyzetet, ezt pedig nem szeretném.

- Azt, hogy hazudtam, és engedetlenkedtem – hadarom lesütött szemekkel. – Ne haragudj, soha többet nem fordul elő.

- Jó kislány – húzódik visszataszítóan elégedett mosolyra kiszáradtságtól cserepes ajka.

Kibukik belőlem a sírás. Szemhéjamat összeszorítom, s arcomat is igyekszem lehajtani, hogy ne lássa, mennyire ki vagyok bukva miatta – ő azonban ahelyett, hogy békén hagyna és megvárná, míg kisírom magamat erőszakosan megragadja az arcomat, egészen összenyomva azt, s maga felé fordítja.

- Szóval… – néz mélyen a szemeimbe. – Szeretnél elfutni? Kergetőzzünk megint úgy, ahogyan a múltkor, vagy csendben maradsz, és engedelmeskedsz, ahogyan egy szófogadó nő tenné? Ha rám hallgatsz… - itt tart pár másodperc hatásszünetet, majd tovább folytatja. – futni jó dolog, legalább leadod a plusz kilókat, és egész szórakoztató, de most egy kicsit hideg van ahhoz, és bevallom, unom már, hogy utánad futkorásszak. Meg különben is, hová mennél ilyen időben? A szomszédhoz?

Mélyen hallgatok.

- Hé! – markol a hajamba, s tincseimnél fogva közelebb ránt magához. Lehelete lecsapódik az arcomon, ahogyan idegesen fújtat rám. – Hozzád beszélek. Nem hallod? Azt akarod, hogy üvöltsek?

Nem tetszik, ahogyan vicsorít.

- Engedelmeskedek – préselem ki magamból könnybe lábadt szemekkel, mire lassan leengedi a hajamat markolászó kezét. – Ne üvölts. Nem akarom.

- Helyes – mosolyodik el önelégülten, majd szó nélkül karon ragad. Úgy vonszol a hálószobánkig, mintha holmi játék baba lennék, akinek műanyagból vannak a végtagjai és nem érez fájdalmat. Lényegében ez alatt a két év alatt végig úgy kezelt, s ez alól a ma éjszaka sem kivétel.

- Vetkőzz le – utasít ridegen, mialatt ő lehúzza a redőnyt.

Már nem ellenkezek, nem csapkodok, nem támadok rá, csak sírok, és engedelmeskedem. Két hosszú év után megszoktam már, hogy minden este rajtam tölti ki azt, amit nappal elfolyt az emberek között. A stresszt, a haragot, mindent gyakorlatilag, ami rontaná a „jó fej vagyok” imidzsét. Ezért olyan kedves mindenkivel, még azokkal is, akiket szívből gyűlöl, és legszívesebben vízbe fojtana – mert tudja, hogy én itt vagyok. Rajtam bármit levezethet, s közben nem kell attól tartania, hogy rajtakapják vagy felelősségre vonják.