2. fejezet

Örökös körforgás

鄺蓮

– Annyira sajnálom, Lien.

Egész testemben megremegek, miközben végigsimít arcomon, s a fülem mögé tűr egy rakoncátlan fekete tincset. Kezeimet még szorosabban fonom a horzsolásoktól foltos lábaim körül, ahogyan közelebb csusszan hozzám az ágyon. Undorodom az érintéseitől és attól, ahogyan közeledni próbál felém, mégsem szólok semmit. Nem azért, mert képtelen lennék bármit is mondani, vagy mert attól félnék, hogy elbőgöm magamat előtte; egyszerűen nem vesz rá a lélek sem, hogy én ennek az alaknak bármit is mondjak. Nincs mondandóm számára többé.

A szobát megvilágítja a reggeli napfény, és csak most veszem észre, hogy a lepedő véres alattunk. Néhány csepp mindössze, és az is alvadt már, de már ennyi is elég nekem ahhoz hogy elkapjon a hányinger, és inkább elfordítsam a fejemet az ellenkező irányba.

– Annyira undorodsz tőlem, hogy már el is fordulsz? – hallom a hangján, hogy mosolyog. Nem gúnyosan, hanem sokkal inkább... nem is tudom, keserűen? Ezt nem tudom mire vélni. – Megértem. De akkor te is értsd meg, hogy mindent okkal teszek. Mindent.

Összeszorítom az ajkaimat, eszem ágában sincs felelni, vagy egyáltalán a szemébe nézni. Mindent okkal teszek? Ha ezzel az egész közhelyes maszlaggal azt akarja elérni, hogy dühös legyek, akkor jó úton halad, mert tényleg az vagyok. Hogy képes valaki ennyire... őszintén hazudni?

– Nézz rám – simítja meg jéghideg kezeivel két oldalt az arcomat, hogy aztán maga felé fordíthassa azt. Nem ellenkezek, mert tudom, hogy máskülönben felpofozna. – Nézz a szemembe. Nem akarod, hogy újra bántsalak, ugye?

Bár gyengéden fog, nem görcsösen vagy erőszakosan, mégsem tudok kibékülni ezzel a helyzettel. Egyszerűen feszélyez, ahogyan engem fürkész, miközben a válaszomra vár. Olyan érzés, mintha belelátna a lelkembe és bár így is meztelen vagyok, az a fajta meztelenség egészen más, amit most érzek. Mintha nem lennének titkaim előtte, sőt, előre tudná, mit fogok felelni – bár, valószínűleg így is van. Túl egyszerű és kiismerhető vagyok ahhoz, hogy meglepetéseket okozzak számára, vagyis, jobban mondva ő így gondolja. 

Egy picit megszorítja az arcomat, amivel sikerül kizökkentenie a gondolataimból. Homlokát az enyémnek dönti, s bár szívesen tenném, nem engedi, hogy elhúzódjak tőle.

– Nem kell így lennie, ha nem szeretnéd – forró lehelete lecsapódik az arcomon, ahogyan halkan mormogja a szavakat. – Csak ígérd meg nekem, hogy szófogadó leszel, én pedig cserébe megígérem, hogy ezentúl visszafogom magamat. Mit szólsz?

Szinte látom az izgatott csillogást a szemeiben, miközben a válaszomat várja; mintha tényleg számítana bármit is, hogy mit gondolok, és képes lenne akár változni is, csak azért, hogy nekem jó legyen. Persze jól tudom, hogy ez nem így van, hiszen annyiszor átestünk már ezen – a balhékon, aztán az azt követő kiengeszteléseken és könyörgéseken. Több száz üres, hazug szón, amikhez végül esze ágában sem volt tartani magát. Most mégis olyan őszintének tűnik, mint talán még sosem azelőtt. Talán a tegnapi észhez térítette?

Ujjaimat erőtlenül kulcsolom az arcomat fogó kezei köré, hogy lefejtsem magamról, ajkaim szólásra nyílnak, hang azonban sehogy sem jön ki a torkomon. Ezt a hallgatagságot Cheung valószínűleg bátorításnak veszi, a következő pillanatban ugyanis lehunyja szemeit, s lustán, mégis lelkesen birtokba veszi ajkaimat. Jóllehet, múlt éjjel még dühében harapdált véresre, most azonban úgy csókol, mint aki egész életében erre a pillanatra várt, s most ki akar élvezni minden egyes másodpercet.

Egyik keze lassan lesiklik a nyakamra, úgy mélyíti a csókot. Én pedig szó nélkül hagyom neki. Bár nehéz bevallanom, de nem fordul meg a fejemben, hogy ellenkezzek; hiszen olyan jól esnek abban a pillanatban a kedves szavak és érintések azután a sok mocsok után, amit tőle kaptam.

Most nem vág pofákat, nem tesz lekezelő megjegyzéseket, nem üt meg. Ez pedig még ha rövid időre is, de szinte elvakít. Olyan leszek, mint egy tapasztalan kislány, akit olyan könnyen lehet elcsábítani akár néhány kedves szóval is, mint felemelni egy pehelysúlyú tollat. A felismerés azonban, hogy képes vagyok már megint örülni és hálásnak lenni az odadobott morzsának Cheung kedvességéből, megállásra késztet. 

Fejemet elfordítom, kezeimet pedig csupasz mellkasára simítom, hogy egy határozott mozdulattal eltolhassam magamtól. Először nem hagyja magát, tovább próbálkozik, de amint észreveszi, hogy nem vagyok vevő a csókjaira, szótlanul elhúzódik tőlem. Lihegve néz rám, látom szemében az értetlenséget és a csalódottságot. Látszik rajta, hogy arra számított, megint hagyni fogom magamat. Megértem, hiszen eddig buta és naiv módon mindent elnéztem neki, még a legvisszataszítóbb dolgokat is, és hagytam, hogy kiengeszteljen, kedveskedjen – most miért tennék másképp?

– Kérlek – sóhajtom. – Ne csináljuk ezt... belefáradtam már a játékaidba.

Látom rajta, hogy egy pillanatra összezavarodik, aztán, mintha mi sem történt volna, elmosolyodik, arca pedig újra kedves, és megértő lesz. Azonban hiába az álarc, én még így is csak a kifejezéstelenséget, ürességet, és az undort látom rajta.

– Nem értem, miről beszélsz, Lien. Miféle játékról van szó? – mosolya még szélesebb lesz, ahogyan törődően végigsimít a fejemen, mintha holmi kislány lennék. – Nem verted be tegnap este?

Állkapcsom megfeszül, ahogyan összeszorítom a fogaimat idegességemben. Bosszúsan söpröm le a kezét magamról, bele sem gondolva abba, hogy ezzel talán felidegesítem őt.

– Hagyj békén.

Megpróbálok felállni az ágyról, de ő a kezem után nyúl, és visszahúz. Feszülten kapom felé a tekintetemet, igyekszem szabadulni a szorításából, hogy elhagyhassam a szobát, de nem hagyja. Esélyem sincs ellene, sokkal erősebb nálam. Ha most lenne egy kis eszem, nem erőlködnék tovább és bocsánatot kérnék a kirohanásomért, de a düh elveszi a maradék sütnivalómat is.

Minden olyan gyorsan történik. Az egyik pillanatban még megpróbálok felállni, és kirántani a karomat ujjai közül, a másikban pedig már arcán csattan a kezem.

A düh azonnal elszáll belőlem, szívem pedig olyan erősen kezd el verni, hogy muszáj a mellkasomra tapasztanom a kezemet, mielőtt még kiesne a helyéről. Nem ütöttem meg erősen, csak épp annyira, hogy kicsit kipiruljon az arca, de ahogyan felém fordítja a fejét, látom rajta, hogy már ez is elég volt. Feldühítettem.

Reflexből vág pofon, olyan erővel, hogy attól félek, a fejem menten leesik a helyéről. Bizsereg a bőröm az ütés helyén, és biztos vagyok benne, hogy sikerült felsértenie a számat, mégsem adom meg neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. A sokk sokkal nagyobb bennem ahhoz, hogy csak úgy elbőgjem magamat.

– Nézd meg, mit csináltál! – üvölt rám olyan hangosan, hogy a falak is beleremegnek. Homlokán és nyakán kidudorodnak az erek, ahogyan nyomdafestéket nem tűrő módon szidni kezd. - Tiszta vér lesz minden. Faszomat már! 

Csak most veszem észre, hogy számból szivárog a vér. Cheung felpattan az ágyról és szó nélkül kirohan a szobából. Tétlenül fordulok a bejárat felé, kezeimmel megpróbálva letörölni a vért az államról, ami már az ágyneműre és a mellkasomra is ráfolyt. Már kezdek belenyugodni a ténybe, hogy egyedül maradtam, amikor hirtelen kivágódik az ajtó.

Cheung továbbra is feldúlt, arca bal oldalán pedig egy halványvörös folt árulkodik a tettemről. Nem is tudom, büszke vagyok-e arra, hogy megütöttem. Még sosem emeltem rá kezet, nem volt hozzá merszem, mert úgy gondoltam, csak még inkább pokollá tenné az itteni életemet, ha erőszakoskodnék vele. De a tegnapi óta úgy gondolom, nincs többé vesztenivalóm. Nem állítom, hogy nem félek tőle, hiszen ha kell, százszor is megbüntet egy nap, de az, hogy megmertem ütni, büszkévé tesz. A büszkeség pedig jelen pillanatban még a fájdalmat és a félelmet is elnyomja bennem.

– Himiko asszony hazaért – ül le mellém az ágyra, s mint egy gondos férj, lefertőtleníti a sebemet. – Ha megkérdezi, mi történt, azt válaszolod, hogy elestél.

Himiko asszony a mi házvezetőnőnk. Jóllehet, Cheung mindenkinek azt mondja, azért nem dolgozom, mert rám a házban van szükség, az igazság azonban az, hogy a főzésen kívül szinte mindent Himiko asszony csinál itthon. Akkor jött hozzánk, amikor az esküvő után ide költöztünk, lassan több, mint két éve. A hétvégéket otthon tölti, és gyakran kap szabadnapokat, a jelenlétében pedig Cheung mindig gyengéden és törődően viselkedik, így valószínű, hogy sejtése sincs, milyen ember is valójában. Számtalanszor kellett már megjátszanom előtte magamat Cheung kérése, nehogy gyanút fogjon. Naiv egy nő, azt kell hogy mondjam, ha képes volt bedőlni a szörnyű színészi képességeimnek.

– Érted? 

– Értem. 

Megsimogatja az ütés helyét, mire felszisszenek. Erre csak elmosolyodik, majd fogja magát, és összecsípi a bőrt azon a helyen. Eltorzult arccal kapok a kezéhez, mire még erősebben szorít meg. 

– Csoda, hogy fogaid maradtak. Még egyszer hozzám mersz érni – mutat  szabad kezének mutatóujjával az arcának azon részére, ahol megütöttem. –, és még azt is megbánod, hogy egyáltalán megszülettél. 

Összehúzott szemekkel figyelem arrogáns képét. Úgy beszél, mintha ő lenne az atyaúristen, akihez nem lehet hozzáérni olyan kis senkiknek, mint amilyen én vagyok. Nevetségesnek tartom már a gondolatot is, hogy egy olyasvalaki, mint Cheung, képes legyen ezt gondolni magáról. 

– Hé... hé! Nem meg mondtam ezerszer, hogy nem nézhetsz a szemembe? – szól rám, miután észreveszi, hogy őt nézem. – Buta kis liba. Ki vagy te, hogy engem bámulj? Hm?

Szó nélkül sütöm le a szemeimet. Szívem szerint addig bámulnám, amíg kedvem tartja – nem azért, mert olyan szép látványnak tartom, sokkal inkább azért, hogy bebizonyítsam, nem sikerült megtörnie engem –, de még nem állok készen rá. Szinte azonnal lerína a tekintetemből, hogy félek tőle, ami csak még inkább megerősítené őt abban, hogy birtokol engem.

– Öltözz fel, addig szólok Himiko asszonynak, hogy készítse elő a reggelit. 

Hümmögök egyet, és megvárom, míg Cheung elhagyja a szobát, majd nagy nehezen fogom magam, és kikászálódom az ágyból. Sajognak a végtagjaim, s az egyetlen dolog, amire normál esetben képes lennék  az a pihenés – én mégis a ruhásszekrényhez lépek, kihúzok belőle egy fodros felsőt és egy fekete nadrágot, majd felöltözök – férjem parancsára –, mint egy szófogadó feleség.

Két éve ilyenkor egy ilyen pofozkodós, üvöltözős, megalázós balhé után végigsírtam az egyedül töltött perceket. Talán ez lehet az oka, amiért már nincsenek többé könnyeim, amiket most ki tudnék sírni. Beletörődtem a helyzetbe. Már nincs miért szomorkodnom.

*

– Asszonyom! – hajol meg előttem a megterített asztal mellett álló alacsony, körülbelül negyvenes évei közepén járó nő. Frissen vasalt, térdig érő szoknyája most is makulátlan, öltözete visszafogott, arca ragyog. Viszonozom a gesztust, majd lerogyok a székre.

– Hogy telt a szüleinél töltött látogatás? Kipihente magát? Ugye, javult az édesanyja állapota? – kérdezem tőle udvariasan, erőltetett mosollyal az arcomon, miközben Cheungra várok. Addig nem kezdhetek el enni, amíg asztalhoz nem ül, és engedélyt nem ad rá. 

– Remekül, és igen – bólint egyet mosolyogva. – Hajnalban érkeztem vissza. Remélem, nem ébresztettem fel magukat... 

Megrázom a fejemet. Addigra valószínűleg aludtunk. Illetve, Cheung aludt. Én képtelen voltam rá a fájdalomtól – de ezt nem teszem szóvá. 

- Himiko asszony – szólok halkan. – Le tudná cserélni a lepedőt még ma reggel a hálószobánkban? Illetve, egy kis takarítás sem ártana. Nem gond? 

Látom, hogy a nő a mellkasomat szuggerálja. Eleinte azt hiszem, hogy kilóg a melltartópántom, vagy túl kivágott a póló, és ez zavarja őt. Csak pár másodperccel később világosodok meg, hogy mit is néz olyan nagy érdeklődéssel – de addigra már késő, hogy eltakarjam.

– Történt valami, Lien? – kérdezi gyanúsan, látszólag figyelmen kívül hagyva a kérésemet. – Olyan sápadt az arca, és a mellkasa... és a szája... mi történt a szájával?

Reflexszerűen takarom el a mellkasomra folyt alvadt vér nyomait, jobb híján a kezeimmel. A levegőben tapintható a feszültség, nem akarom, hogy Himiko asszony gyanút fogjon, ezért megpróbálom bevetni a Cheungtól tanult legfontosabb dolgot – a hazudást. 

– Az égvilágon semmi! Csak elestem – mosolygok végül rá. – Tudja, milyen ügyetlen vagyok. Tegnap este kicsit sokat ittam, tudja, itt voltak nálunk a szüleim. Szóval, sokat ittam, és véletlenül leestem az emeletről. Cheung azonnal ágyba vitt, hogy pihenjek, és nem volt idő lemosni a vért. Az az igazság, hogy el is felejtkeztem róla...

Himiko asszony sóhajt egyet. Fogalmam sincs, hogy ez megkönnyebbült, vagy lemondó sóhaj-e, de nem kérdezősködik tovább, ami megnyugtat. 

– Minden rendben van. Ne gondoljon semmi rosszra, kérem. 

- Ha csak ennyi az egész, akkor rendben van. Kérem menjen el orvoshoz azért a biztonság kedvéért, még ma! Nehogy valami gond legyen, amiről csak később szerez tudomást. 

- Úgy lesz. 

A nő mosolyogva meghajol, majd szó nélkül elhagyja a helységet. Pár másodperccel később Cheung tűnik fel, a telefonjával babrálva. Nem zavartatja magát, leül az asztalhoz anélkül hogy egyáltalán rám nézne, miközben tovább nyomkodja a készüléket.

Megköszörülöm a torkomat – noha tudom, hogy ez meglehetősen kockázatos a jelenlegi a helyzetemben –, mire felnéz rám.

– Ehetnénk? – kérdezem finoman, tapintatosan, mégis kicsit türelmetlenül. Nem akarok olyan sok időt tölteni vele egy asztalnál.

Nem üvölt rám, hogy ne türelmetlenkedjek, de még fintorogni se fintorog. Csak hümmög egyet, majd a zsebébe süllyeszti a mobilt.

– Miről beszélgettetek Himiko asszonnyal? – kérdezi keményen, miközben teát tölt magának. – Láttam, hogy felsietett az emeletre... egyenesen fel a szobánkba. Most hívja a rendőröket?

Hangja nyugodt és kimért, arcán gunyoros mosoly bujkál, miközben kíváncsian fürkész engem. Kikerekedett szemekkel pillantok fel rá. Ezt most komolyan gondolja? 

– Én... Cheung... csak megkértem, hogy takarítsa ki a hálószobánkat – felelek őszintén, mégis kissé dadogva, mire mosolya kiszélesedik. Biztos vagyok benne, hogy azt hiszi, hazudok neki, de minimum mesterkedem valamiben. 

– Legyen is így – kortyol a teájába végül, mintegy lezárásképp. – Bízom benne, hogy nem vagy olyan buta, mint amilyennek tűnsz.

Látom rajta, hogy nem vár választ, így csak aprót bólintok, majd csendben nekikezdek a reggelimnek. Sokkal inkább vagyok kimerült és fáradt, mintsem éhes, mégis magamba tuszkolok néhány falat uborkasalátát és rizst. Az utóbbi időben eléggé lefogytam, még a szüleim is megjegyezték, és már engem is kezd zavarni – ez az egyetlen indok, ami arra késztet, hogy egyek. 

– Az Újévet a szüleimnél fogjuk tölteni – közli Cheung pár perc evéssel töltött csend után. – Szeretném, ha nem hoznál rám megint szégyent. 

– Mondtam már, hogy sajnálom, ami múltkor történt – motyogom bűnbánóan, miután lenyeltem a számban lévő falatot. 

– Remélem is! – vágja rá. – Ha nem viszem el a balhét helyetted, anyám mindenki előtt felpofozott volna téged. Idén nem foglak megvédeni, ha megint valami hülyeséget mondasz vagy csinálsz... ne is álmodozz róla. 

Őszintén? Fogalmam sincs, mivel sikerült magamra haragítanom Cheung anyukáját a tavalyi előestén, ami arra sarkallta volna, hogy pofon vágjon. Arra viszont emlékszem, hogy valóban Cheung volt az, aki aztán elvitte helyettem a balhét. Ez volt talán az első és utolsó önzetlen tette értem az elmúlt hosszú és gyötrelmes két év alatt, amit fel is tudok idézni.

– Miért tetted? – kérdezem hirtelen, de ezt szinte azonnal meg is bánom. Eddig se válaszolt, valahányszor erről faggattam, sőt, csak még inkább felidegesítettem vele. Miért tenne most másképp? 

– Mert kurva jószívű vagyok, azért – feleli teli szájjal. – Örülj neki inkább. Lehet, hogy a következő alkalommal is megtettem volna, ha... nos, ha az a tegnapi, és a mai incidens nem történt volna meg. 

Nem tudom eldönteni, hogy ezt most azért mondja, mert tényleg így gondolja, vagy azért, hogy bűntudatom legyen a tegnapi és a mai tettem miatt. Így inkább nem szólok semmit, csak hümmögök egyet, hogy jelezzem, felfogtam amit mondott. 

A következő pillanatban már az előttem ülő evőpálcikájának éles koppanására leszek figyelmes, ahogyan azt lecsapja az asztalra. Ijedtem kapom fel a tekintetemet, az előbb ugyanis sikerült elbambulnom.

– Nekem most be kell mennem az egyetemre – törli meg a száját. – Estefele jövök. Ne csinálj semmi meggondolatlan dolgot addig. 

Aprót bólintok, miközben hagyom, hogy megcsókoljon mint egy odaadó, kedves férj, majd a fülemhez hajoljon, és belesúgja:

"Nehogy azt hidd, hogy ennek nem lesznek következményei."

吴亦凡

– Megmondtam baszki, hogy nem jó ötlet az a tizedik pohár baijiu!

Undorító, hányásszag terjeng a helységben, így jobbnak látom ha az ablakhoz lépek és kitárom azt, még mielőtt megfulladnék a gyomorforgató bűztől. Már vagy tíz perce rohadok a fürdőszobában, arra várva, hogy a legjobb barátom, akivel fogalmam sincs, hogy miért állok még szóba, kihányja a reggelijét is.

Mindig elmondom neki, hogy ne igyon túl sokat, csak annyit, hogy jó kedve legyen, mert a csajok nem szeretik, ha valakinek olyan elviselhetetlen a lehelete, hogy tíz méteres körzetben megmaradni sem lehet mellette, de sosem hallgat rám. Pedig ő az idősebb, felelősségteljesnek kéne lennie, nem? Arról nem is beszélve, hogy kocsival jött, ami azt jelenti, hogy ma is én fuvarozom őt haza...

Fogalmam sincs, kinek a házában vagyunk éppen, azt viszont tudom, hogy a fürdőszoba koszos és penészes, a földszinten lévő hangfalakból pedig egész este szar amerikai számokat üvöltettek. Minseok vett rá, hogy eljöjjek (mint mindig), de úgy tűnik csak azért, hogy legyen, aki hazavigye és vigyázzon rá, míg nincs magánál.

– Yifan – könyököl az ülőkére vigyorogva Minseok, félig felém fordulva. Ezt nem tartom valami jó ötletnek, hiszen eddig sikerült megúsznunk, hogy a padló hányásmentes legyen, de ha továbbra is ilyen pozícióban marad, előbb-utóbb hozhatom a felmosórongyot. - Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?

– Jólvan, én is szeretlek – felelem undorodva, ahogyan közelebb merészkedem hozzá. Látom rajta, hogy nemsokára jön a következő adag, így a hajánál fogva újból a WC csésze felé fordítom a fejét.

– Nem, én ezt most komolyan mondom! – erőlködik továbbra is, hogy felém fordítsa a fejét, de nem hagyom neki. - Olyan kedves vagy, és törődő, és...

Újabb adag hányás. Csak most tűnik fel, hogy ennek nem csak a szaga, de még a hangja is undorító.

– Vissza kell mennem ahhoz a csajhoz - motyogja erőtlenül, miközben letörli a nyálat a szája sarkából. - Ahhoz a szőkéhez. Vár rám!

– Akivel beszélgettél? – bár tudom, kiről van szó, azért rákérdezek. Ő volt az egyedüli, aki képes volt szóba állni ezzel a szerencsétlennel még ilyen állapotában is. – Elment, miután lehánytad a ruháját.

– Aish - sóhajt egyet csalódottan, mintha az élete múlt volna azon, hogy sikerül-e megdugnia azt a csajt ma este. – Az a ribanc... pedig még piát is hoztam neki! Hálátlan. 

Én is hálátlan lennék, ha valaki leokádna...

Fintorogva figyelem, ahogyan Minseok feje erőtlenül előrecsuklik, olyannyira, hogy egészen belelóg a WC csészébe. Nem ez az első alkalom, hogy így látom, de most valamiért az átlagnál is jobban megsajnálom. Ez a baj velem, mindig másokkal foglalkozom magam helyett. Éjjel egy órára haza kéne érnem, különben apám többet el sem enged máshová az egyetemen  kívül ebben a szemeszterben. És bár már rég elmúlt éjfél, én még mindig itt hánytatom a barátomat egy ismeretlen tag koszos fürdőszobájában. Ha most elindulnék, sétálva még időben hazaérnék, akkor viszont itt kéne hagynom Minseok-ot. Az meg ki tudja, mit csinálna itt egyedül – még azt is kinézném belőle, hogy miután sikerült annyira kijózanodnia, hogy lábra tudjon állni, fogná magát és félrészegen a volán mögé ülne. Az ittlévők pedig annyira leszarják, hogy talán még hagynák is, hogy a falnak hajtson, vagy bánom is én, elüssön valakit. 

– Te - ütögetem meg a fejét végül, hosszas gondolkozás után, hogy figyeljen oda rám. – A lakótársaid otthon vannak?

Nem válaszol, csak horkant egyet, így inkább leguggolok hozzá és kihalászom a zsebéből a mobilját. A névjegyzéke tele van ismeretlen csajok nevével, főleg kínaiakkal meg koreaiakkal, de van pár japán is. Nem esik nehezemre megtalálni az egyetlen fiúnevet rajtam kívül, aki valószínűleg az egyik lakótársa lesz.

Nem veszi fel... 

– Biztos alszik - sóhajtom, majd elteszem a zsebembe a készüléket. 

Már a gondolattól is hányingerem támad, hogy egyáltalán hozzáérjek ilyen állapotban, most mégis azon kapom magamat, hogy lábra állítom, egyik kezét átvetem a vállamon, és elindulok vele kifele, egyenesen a kocsijáig, hogy hazavigyem. 

*

Hiába csöngetek, senki nem nyitja ki az ajtót. Két opció van: vagy megölték a srácot, vagy nincs itthon, és vélhetően annyira taccsra van vágva (lévén szombat este van), hogy a telefont sem képes felvenni. Remélem, hogy az utóbbi, különben fix, hogy ma éjjel nem érek haza.

Leültetem Minseokot a földre, és gyorsan végigkutatom minden egyes zsebét – még azokon a helyeken is, ahol nem szívesen teszem –. Végül a farzsebében találom meg a keresett kulcscsomót, s miután felkapartam őt a hideg padlóról, kinyitom az ajtót.

Ahogyan sejtettem: a levegő áporodott, a redőny valószínűleg egész nap le volt húzva, szinte meg lehet fulladni. A padlóra pólók és melegítőnadrágok vannak dobálva, a szoba egyik sarkában egy halom japán pornóújság van néhány piszkos fehérneműkkel befedve. 

– Ilyeneket még mindig árulnak? – gondolkozom magamban hangosan, miközben lefektetem Minseokot az ágyába, hogy aztán megszabadítsam a hányásfoltos ruháitól. Úgy horkol, mint egy medve, arcán levakarhatatlan vigyor ül, még így, alvás közben is. Kurvára remélem, hogy boldog vagy, megint miattad lesz balhé otthon, motyogom magamban. Nincs bennem harag, mert bár be vagyok szarva, hogy mit kapok majd a szüleimtől, amiért megint későn értem haza, mégis csak szívesebben maradnék itt, ezzel az alkoholista barommal, aki olyan hangosan hangosan horkol, hogy azzal versenyt tudna nyerni (ha egyáltalán létezne ilyen verseny), mint hogy otthon legyek. 

Finoman fogalmazok: szar otthon lenni. Nem úgy szar, hogy szarul élünk, nincs mit enni, hanem úgy szar, hogy szar a hangulat, nulla összetartás, megy veszekedés egyfolytában. Azt hiszik, pénzzel meg tudják venni a szeretetemet, és hogyha mindent a seggem alá tesznek, akkor már nem is lehet semmi szavam a családban. 

Hiszen mindent megkapok, nincs okom a panaszra. Cserébe, amiért mindent megkapok, úgy kezelnek mint egy tizenkét évest. Nem maradhatok ki sokáig otthon – holott már húsz is elmúltam –, nem vihetek haza szinte senkit (kivéve persze, ha az egy nő, aki nem prostituált, ha pedig nem prostituált, akkor feleségjelölt). Na, ezért akarok inkább itt maradni. Minseok legfeljebb átölel alvás közben, mert azt hiszi, az álmában lévő csaj én vagyok, de legalább nem baszogat egyfolytában, ahogyan otthon teszik.

De tudom, hogy ez nem így megy. Ma is haza kell mennem. Nagyot sóhajtok. Bedobom Minseok koszos ruháit a szennyesbe, rendet teszek a szobában, berakom a pornóújságokat a fiú ágya mellett lévő éjjeliszekrény egyik fiókjába, majd halkan elhagyom a szobát. És már előre felkészítem magamat arra, ami majd otthon fog várni...